Útravaló áhitat

„Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.” /Jel 21,7/

Tudjátok ebben a Koen-es programban az egyik legizgalmasabb dolog a sok-sok mellett, hogy Jézus azáltal, hogy utunk lesz, követhető, Igaz, Életre vezető út, Jézus ezen felül egymáshoz is utat tapos számunkra. Jézus utakat tapos az egész Kárpát  - medencében, ami által összeköt minket, ami által egymáshoz vezet minket. Nekünk van egy kitaposott utunk Délvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára.  Most már hozzánk is van utatok, Felvidékre. Lehet, hogy ez az út nagyon hosszú, hisz órák hosszat utaztatok ide Felvidékre, de egyáltalán nem nehezen járható út. Nem nehéz egymáshoz közeledni. Nem nehéz egy olyan programot kidolgozni, amit két határon túl is értenek, hisz egyre dobban a szívünk, egy a nyelvünk… értjük egymást. Értitek mindnyájan, hogy a logónkon miért az a kalapos, mezítlábas legényke áll, keresve az utat. Lehet, hogy eszetekbe jut az útról az égig érő paszuly meséje. De azt hiszem, ismeritek ezt a mondókát is, amit mindannyian ezzel a hajtogatóval tanultunk meg: 
Volt egyszer egy paprika,
Paprikából Jancsika, 
Jancsikából kiskirály, 
Kiskirályból tulipán. 

Miután elkészítettük a programot, már nyomdába került ez a könyv, akkor jutott eszembe ez a hajtogató. Az, hogy tulajdonképpen mennyire megragadja a program lényegét ez a kis mondóka. Mert mi is, és velünk együtt a gyerekek is arra törekszünk, hogy paprikából tulipánok legyünk, gyönyörű virágszállak, Szentlélekkel illatozók. Szeretnénk Jancsikából kiskirályok, Király-fiak és Király- lánykák lenni. Azt szeretnénk, ha nem egyszerű paprikajancsiként élnénk le az életünk. Nem akarunk engedetlen paprikajancsik lenni, mint Jónás, vagy pénzéhes Zákeus paprikajancsik, vagy gonosz szolga Jancsik, akik paprikásan viselkednek azokkal, akik nem adják meg nekik mindazt, ami szerintük nekik jár. Kételyekkel küszködő paprikajancsiként sem akarunk megállni az élet végén, vajon mi is vár ránk, ki is lesz ott? Mi el akarjuk hinni, mint Mária: Üres a sír! Királylány vagyok, mert Jézus a Király!!! Igen. A mi célunk, utunk közös, akár Óperenciás tenger is válasszon szét minket. Paprikából, Jancsikból tulipánok, királyok akarunk lenni. Épp úgy, ahogy a logón is láthatjuk. Egy tulipán, amiben korona van. Ez a rajz nem a mondókából indult ki tudatosan, de tudjuk, hogy nem is volt véletlen. Ami még nem véletlen (pedig nem hinném, hogy a mondókák szerzői erre gondoltak volna), hogy még a holland testvéreket, a program támogatóit is megérintheti a mondóka, hiszen ugye… a tulipánok. Ha valaki, akkor ők tudják, milyen szép virág a tulipán. Milyen szép látvány egy tulipánmező. És még milyen szép, amikor a megtértek, a Szentlélekkel illatozók együtt dicsőítik az urat. Királyfi, királyleány mező. 
Sokat gondolkoztam, mit tegyetek a tarisznyátokba, mint egy jó édesanya, amikor készíti fiát az útra. Mi az, ami majd fellelkesít titeket a program használatához, arra, hogy a gyerekeket elindítsátok az Ég-ígérő úton. Tudjátok, a mesében úgy van, hogy amikor a kiskondás kapaszkodik a fára, és felér, akkor saját erejéből nem képes kiszabadítani a királykisasszonyt a gonosz markából. De az istállóban van egy girhes-görhös kiscsikó. Mivel jószívű a kiskondás, azon a girhes-görhös kiscsikón nagyon szeretne segíteni, hát viszi elé az abrakot. De a kiscsikó azt mondja neki, hogy „nekem ne abrakot hozzál, hanem parazsat”. Ezt a részt sohasem értettem. Hát nem fogja megégetni nyelvét, torkát, egész bensőjét a parázs a csikónak? De most értelmet kaptam, amikor készültem erre az áhítatra. A parázs az Ige, ami eleven, ami süt, ami izzik, ami tele van energiával, erővel. A girhes-görhös kiscsikóknak (elnézést a hasonlatért, de értsük jól), a gyerekeknek ilyen eledelre van szükségük. Azoknak a gyerekeknek, akinek nincs önbecsülésük, vagy éppen sok van, akik nem tudják mi az igaz szeretet, törődés, mi az igazság, ki az Élet, azoknak a gyerekeknek, kiscsikóknak nem egyszerű abrak kell, abból kapnak máshol. Nekik parázs kell, élő, izzó Ige, amitől talpra állnak, megerősödnek, és táltos paripává lesznek. Vigyünk parazsat haza, annak a sok-sok táborozó kiscsikónak!

Tudjátok, hogy mi még a szép ebben a mesében? Az, hogy a végén a Jancsika meg a királylány felpattan a girhes-görhös kiscsikóból lett paripa hátára, és vágtatnak, repülnek, szárnyalnak együtt, míg el nem érik a célt, a Király országát, ahol Jancsikából királyfi lehet. Őszintén bevallom, hogy én kiszoktam használni a kis táltos paripákat, a gyerekeket, hogy mint Jancsikát, engem is repítsenek a hitük szárnyán. Az ő táltos paripa, tiszta hitükön szárnyalok, kerülök sokszor közelebb a Királyhoz. Mint amikor a középső fiam esti imádság után kissé félve mondta, hogy ő azért úgy fél a haláltól. Én bátorítottam, parazsat adtam elé, hogy Jézusnál minden olyan csodálatos lesz. Ő erre ezt mondta: „Hát jó…De akkor várj a kapuban!”  És már én repültem az ő hitén keresztül, repített a kérése a Királyhoz, nekem muszáj az Ég-ígérő utat végigjárnom, ezen az úton megmaradnom, mert a fiamat a kapuban várnom kell! Azt kívánom nektek kedves szolgatársaim, hogy azokon a bibliaheteken, amiken szolgálni fogtok nyáron, szárnyaljatok, repüljetek a gyerekekkel a Lélek szárnyán, a korona reményében.Azért, hogy bevégezzem rendesen, amit elkezdtem, azt mondom, hogy éljünk boldogan, mert minket se ásó, se kapa, se nagyharang, de még a halál sem tud elválasztani Krisztus és egymás szeretetétől. Ámen.
(Blanár Gabriella /Felvidék/; elhangzott a KOEN 2013-as program központi bemutatónapján, Bátorkeszin)